Az orosz hadügy 1992-2020

 
Oroszország hadseregének létszáma nagyságrendileg ma ugyanakkora, mint a cári birodalomban volt, de az első világháborúig ez a világ legjelentősebb fegyveres ereje volt. Ma csak a második – az amerikai után.[1]
A második világháború során Németország legyőzésekor tizenegymillió szovjet katona állt fegyverben. Ugyanakkora volt ez a létszám, mint az Amerikai Egyesült Államoké, viszont az amerikaiak nemcsak Európában, hanem Délkelet-Ázsiában is harcoltak, ráadásul az amerikai hadsereget a háborút követően viharos gyorsasággal leszerelték, míg a Szovjetunió a leszerelést nem siette el. Európában a Szovjetunió katonai hatalma ekkor csak azért nem vált nyomasztóvá, mivel az amerikaiaknak 1945 nyara után még négy évig atommonopóliumuk volt. Valószínűleg csak ez akadályozta meg Moszkvát abban, hogy a nyugat-európai országokba is exportálja a forradalmat. Kisebbfajta létszámbeli hullámvölgyektől eltekintve – mint amilyen Hruscsov rakétatechnika iránti rajongása volt – a Szovjetunió több mint 4,5 milliós hadseregével a XX. század második felében a világ legjelentősebb szárazföldi haderejének számított. Ráadásul az 1970-es évektől nukleáris arzenálja előbb az amerikaihoz hasonló nagyságúra duzzadt, majd mennyiségét tekintve az évtized végére túl is szárnyalta azt. A Szovjetunió így aztán az Amerikai Egyesült Államok mellett a bipoláris rendszer másik pólusa, szuperhatalma lett. Ronald Reagan amerikai elnök zsenialitására volt szükség ahhoz, hogy a Szovjetuniót fegyverkezési versenyre kényszerítve, gazdasági eszközökkel belülről roppantsa össze.
A romokból Jelcin Oroszországa próbált feltápászkodni. Eközben a volt Szovjet Hadseregből 1992-ben az Oroszországi Föderáció összesen 2,9 millió katonát örökölt, az amerikaihoz hasonló nagyságú nukleáris arzenállal.[2] Az orosz hadsereg létszáma az 1992-es 2,75 millióról 1993-ra 1,6 millióra csökkent.[3]
A köztársasági Oroszország évi 9%-os GDP-csökkenése az 1990-es években a hadsereget is sújtotta, hiszen a költségvetés a hadsereg tisztjeinek az illetményét sem tudta maradéktalanul fedezni, és nemcsak a haditechnika pótlása akadt el, hanem a fejlesztéseké is. Oroszország ezekben az években a felét költötte fegyverkezésre, mint korábban: a tizedét annak, amit az Amerikai Egyesült Államok és ötödét annak, amit Kína.[4] Ráadásul az orosz hadseregről az első csecsen háborúban 1994 és 1996 között kiderült, hogy harcértéke – bizonyos körülmények között – kritikán aluli.
  Az 1999-ben kibontakozó energiahordozó-konjunktúra egybeesett Putyin elnök hatalomra kerülésével, és az orosz hadügy – ennek köszönhetően – megkapta azokat a forrásokat, amelyek a normális működéséhez kellettek. Az oroszok és így a 2001. márciusában kinevezett Szergej Ivanov védelmi minisztersége alatt (aki Putyin egykori KGB-s kollégája volt) hozzáfogtak a haderő béketámogató, különleges és terrorelhárító műveletekben való részvételre való felkészítéséhez. Az orosz haderő hadkiegészítési rendszerét központosították, és megjelent a szerződéses katonai szolgálat lehetősége is. Nekifogtak az illetményrendszer felülvizsgálatának, mivel egy moszkvai buszsofőr fizetése magasabb volt, mint egy pilótáé.[5]
Az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg azonban továbbra is túlméretezettnek és lomhának bizonyult. Érdekes módon a reformnak leginkább a tábornoki kar állt ellen.
 
 Az orosz hadügy reformjának kezdete

 2007. februárjában Putyin a védelmi tárca élére a közgazdasági végzettségű, Anatolij Szergyukovot nevezte ki. Szergej Ivanov korábbi hadügyminiszter Putyintól miniszterelnök-helyettesi pozícióban ettől kezdve a hadiipari ügyekért felelt. A nála majd tíz évvel fiatalabb, 1962-ben született Szergyukov kinevezésekor fiatalnak számított.

Szergyukov
A hadügyhöz annyi köze volt, hogy a kötelező katonai szolgálatot letöltötte, tehát katonai körökben legfeljebb „örömkatonaként” tekintettek rá. 2004-től az orosz Szövetségi Adóhatóság vezetője volt és kifejezetten azért nevezték ki a védelmi tárca élére, hogy az orosz hadsereg ügyeit gazdasági-gazdaságossági, vagyis hatékonysági szempontból is rendbe tegye.[6]
 
2007 decemberében Putyint választották az Egységes Oroszország Párt elnökévé, és a duma-választások során pedig ismét „kiderült”, hogy ez a párt fogja dominálni az orosz törvényhozást. Putyin átalakította az orosz kormányzati struktúrát. Elnök-jelöltje a szintén pétervári Dmitrij Medvegyev[7] lett, akit tavasszal nagy többséggel elnökké választottak Oroszországban.
 
Grúzia mint katalizátor
2007

2008. augusztus 7-én, a grúz hadsereg támadást intézett az egyébként közjogilag Grúziához tartozó Dél-Oszétia visszafoglalása érdekében.[8]
A helyszínen állomásozó orosz békefenntartó erőket a támadás legalább annyira meglepte, mint Nyikolaj Makarovot, a frissen kinevezett orosz vezérkari főnököt. Az ötnapos háború során a 3000 fős orosz egység létszáma arra elegendőnek bizonyult, hogy a tervezett grúz villámháborút lefékezze. A moszkvai vezetés utasítása értelmében a Fekete-tengeri Flotta négyezer katonát tett partra Abháziában. Így aztán hamarosan, a máshonnan érkező erősítések eredményeként 12 000 főre emelkedett a Dél-Oszétiában és 15 000 főre az Abháziában lévő orosz katonák létszáma. A grúz katonák a Roki-alagutat sem tudták elfoglalni, amely a Dél- és Észak-Oszétia közötti összeköttetést biztosítja. Az oroszok a 12 000–15 000 fős grúz hadsereget hamarosan blokád alá vonták. Orosz részről a gyalogság és a tüzérség együttműködése jó volt, a légierővel a kapcsolat viszont akadozott, miközben a hírszerzés és a felderítés pocsékul vizsgázott: az orosz repülőgépek olyan grúz repülőtereket is bombáztak, amelyeket már a szovjet időszakban sem használtak. Az orosz csapatok vezetése viszont jó volt: a harci egységek oszlop alakzatban támadtak, ennek köszönhetően látványos sikereket értek el. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy ez ne járt volna jelentős veszteségekkel. Ahol viszont az orosz erők hasonló nagyságú grúz egységekkel találkoztak, ott pórul jártak,[9] mivel harci eszközeik közül számos korszerűtlenebb volt, mint a grúzoké.[10]
Az oroszok tehát győztek, de a hadsereg bevetése során fény derült az orosz haderő gyenge pontjaira.[11] A 2007-ben elindított haderőreformra a grúziai események katalizátorként hatottak. Annyira, hogy Szergyukov a haderőreformot 2008. október 15-én jelentette be hivatalosan.[12] Ebben vállalta, hogy a hadsereg létszámát 2011-ig egymillió főre csökkenti, de ennél is fontosabb volt, hogy 205 000 tiszti beosztást, vagyis a tiszti állások 61%-át tervezte felszámolni. Az addigi hat stratégiai területi parancsnokságot négybe vonta össze és a katonák képzését modern alapokra ígérte helyezni![13] Strukturálisan is be kívánt avatkozni: Szergyukov a hadosztály alapú rendszert dandár méretű egységekkel kívánta felváltani.[14]
Szergyukov elképzelései szerint 2012 és 2015 között rendezték volna a katonák bérviszonyait, 2016 és 2020 között pedig a hadsereg átfegyverzésére került volna sor. Munkájában aktívan támogatta az újonnan kinevezett vezérkari főnök, Nyikolaj Makarov. A reform eredményei már 2010-ben is megmutatkoztak. Medvegyev elnök végül 220 000 hivatásos tiszti, 425 000 szerződéses katonai beosztást hagyott jóvá – a 300 000-es sorállomány mellett, ami azt jelenti, hogy az orosz hadsereg nagyobbik része ettől kezdve hivatásos hadseregnek tekinthető![15] A katonai reform következtében ugyan csökkent a légierő és a haditengerészet alakulatainak a száma, viszont sikerült az orosz hadsereget légideszant csapatokkal megerősíteni.
Előírták, hogy 2016-ig a hadsereg eszközeinek 30%-át a legmodernebbre cserélik.[16] Ezt az elképzelést végül is siker koronázta.[17]
A szevasztopoli flottabázis orosz bérletének meghosszabbítása mellett az Ukrajna számára kiharcolt – a világpiacinál harminc százalékkal – alacsonyabb gázár 2010 áprilisában normalizálta az ukrán–orosz államközi kapcsolatokat.[18] Az oroszbarát ukrán Viktor Janukovics győzelme egyébként egész Közép-Európában mérséklően hatott az oroszokkal nem rokonszenvezők táborára. Azóta az Északi Áramlat megépült és 2011–2012 folyamán be is üzemelték. 2020 decemberétől pedig – egy éves szünetet követően – az oroszok nekiláttak az Északi Áramlat-2 földgázvezeték befejező munkálatainak is, amelynek köszönhetően majdnem teljesen kikerülhetővé vált az Ukrajnán és Belorusszián keresztül való gázszállítás.[19]
 
A taskentiek (1992-ben alakult katonai együttműködés a volt Szovjetunió tagköztársaságai között) 2009 februárjában Kollektív Operációs Reagáló Erő (KORE) felállítását fogadták el, amelyet a terrorizmus ellenes akciókban kívántak felhasználni. Oroszország számára tanulságos lehetett, hogy a „taskenti országok” nem járultak hozzá Oroszország abháziai és dél-oszétiai katonai akcióinak a támogatásához, még a KORE ottani felhasználásához sem.[20]
Putyin 2008-tól kezdve miniszterelnökként irányította Oroszországot. A posztszovjet térség színes forradalmai Ukrajnában, Grúziában és Kirgizisztánban zavarták ugyan Moszkvát, de az energiafegyver bevetésére csak ukrán–orosz viszonylatban került sor, amire a szevasztopoli flottabázisról szóló egyezménnyel 2010 áprilisában egy időre sikerült pontot tenni.[21]
***
 
A Nemzeti Biztonsági Koncepció helyett 2009 tavaszára elkészült az új, aktuális helyzetnek megfelelő hosszú távú 2009. évi Nemzeti Biztonsági Stratégia, amelyet Dmitrij Medvegyev elnök 2009. május 12-én írt alá.[22] A dokumentum elvi szinten a grúziai tapasztalatokból levonható tanulságokat is megfogalmazta, hiszen Oroszország biztonsági környezetét vizsgálva megállapította, hogy a Grúziának és Ukrajnának tett NATO-csatlakozási ígéret – fenyegetést jelent Oroszország számára. Az Amerikai Egyesült Államok nevesítése nélkül ugyan, de elítélte az „egyoldalú konfliktuskezelés” gyakorlatát. Elfogadhatatlannak tartotta a NATO további keleti bővítését, és fontosnak az orosz hadsereg állandó készültségű alakulatai létszámának növelését. Kulcsszerepet az ENSZ BT-nek kívánt biztosítania többpólusú világrendben, amelyben az atomfegyver-mentesség cél.[23]
Barack Obama 2009. júliusi moszkvai látogatása során a START-szerződés határidejének lejárata miatt is tárgyalt az oroszokkal. Abban sikerült megállapodniuk, hogy a két fél 2200-as atomrakéta-állományát harmadolni fogja. Az erről szóló hivatalos megállapodást 2010. április 8-án írta alá Prágában Dmitrij Medvegyev és Barack Obama.[24]
2009 augusztusában az elnök beterjesztette a parlament elé a törvényjavaslatot, amely szerint Oroszország hatékonyabb önvédelme érdekében, nemzeti érdekből az elnök engedélyt adhat a fegyveres erők számára Oroszország határain túl hadműveleti bevetésre. Miután a Duma és a Szövetségi Tanács októberben megtárgyalta, Medvegyev a törvényt novemberben ki is hirdette.[25]

Medvegyev

A 2010. február 5-én Medvegyev elnök által jóváhagyott 2010. évi Katonai Doktrína összhangban volt a 2009.évi Nemzeti Biztonsági Stratégiával. Ha összességében értékeljük és a 2000-es orosz katonai doktrínával hasonlítjuk össze, le kell szögeznünk, hogy ez is alapvetően védelmi, bár kétségtelen, hogy 2010-ben ennek deklarálása elmaradt. A NATO keleti bővítését viszont most már nevesítették és „külső katonai veszély”-ként említették. Leszögezték, egy potenciális háborúban az információs hadviselés szerepe megnőtt, a légtérben való hadviselés mellett pedig immár a világűr is fontos szerepet kap. A doktrína korszerűsített változata majd 2014 decemberében lát napvilágot, immár Putyin elnök aláírásával.[26]
2012 májusától Medvegyev és Putyin Oroszország élén helyet cseréltek: Medvegyev lett a miniszterelnök, Putyin pedig Oroszország elnöke. A védelmi minisztériumhoz tartozó egyik vállalatnál feltárt pénzügyi visszaélések miatt Anatolij Szergyukov ellen nyomozás indult, ezért Vlagyimir Putyin a védelmi minisztert 2012. november 6-án felmentette hivatalából. Szergyukov felmentéséhez valószínűleg hozzájárult a hadsereg vezetőivel folytatott tárgyalási stílusa, valamint az, hogy – Makarovval együtt, aki három nappal később mondott le – nem volt elégedett az orosz védelmi ipar termékeinek sem a minőségével, sem az árával, ezért nem egyszer javasolta az orosz védelmi fegyverzet importból származó korszerűsítését.
Szergyukov védelmi miniszter utódjául Putyin elnök Szergej Sojgut, új vezérkari főnökké pedig Valerij Geraszimov vezérezredest nevezte ki.[27]
A védelmi tárca élén bekövetkezett személycserék nem akasztották meg a hadügy reformját Oroszországban, jóllehet Sojgu tett néhány lépést a hadosztály-strúktúra irányába, de ezt inkább korrekciónak lehet nevezni.[28] Ezen kívül a Szergyukov által leszerelt tisztek közül 70 000-et visszahívott tiszthelyettesi funkcióba,[29] viszont a mobilizációs képesség továbbra is kiemelt szempont maradt. 2010. december 31-én hirdették meg az Állami Fegyverzeti Programot, amelynek értelmében 2020-ig a hadsereg felszerelését 70%-ban modern eszközökkel kellett pótolni. 2011 tavaszáig 98 500 lakást adtak át a hadsereg katonáinak. Pleszeckben ürrepülőteret létesítettek. Háromszorosára emelték a tisztek illetményét. A szerződéses állomány és a tisztek képzésében ettől kezdve napi 5 órányi idő a testnevelés. És, ami az oroszországi lakosságot tömegében érintette, két évről egy évre csökkentették a sorkatonaság szolgálati idejét.[30]
 
A Krím-félsziget annexiója
2014

2013 novemberében Viktor Janukovics nem írta alá a társulási szerződést az Európai Unióval, mire távozását követelve Kijevben tömegtüntetések kezdődtek. Tekintve hogy az ukrán biztonsági erők belelőttek a tömegbe és ennek halálos áldozatai is voltak, Janukovics széke megingott, annyira, hogy 2014 februárjában menekülésre kényszerült.

Janukovics
Az Ukrajna-szerte kirobbant tüntetéssorozatra Putyin nagyszabású hadgyakorlattal válaszolt Ukrajna északkeleti, keleti határainál, valamint a Fekete-tenger mentén, amelyben a teljes keleti ukrán határ mentén összesen 150 000 orosz katona vett részt. A kijevi honatyák korántsem voltak biztosak abban, hogy az orosz csapatok nem indulnak meg akár egész Ukrajna ellen.
Ma már valószínűsíthető, hogy Moszkvában 2014 februárjának első napjaiban hozhatták meg a döntést a Krím Oroszországhoz csatolásáról. A korábbi államközi szerződés alapján Szevasztopolban hivatalosan tartózkodott ott a Fekete-tengeri Flotta helyőrsége – a város egy 10 000 fős önkéntes alakulatot állított ki. 2014. február 28-án a Fekete-tengeri Flotta az ukrán flotta kikötőjének a bejáratánál elsüllyesztette a saját szolgálatból kivont cirkálóját, és így megakadályozta, hogy az ukrán haditengerészeti erők közbelépjenek. Az ukrán laktanyákat bekerítették, a Kijevvel való kommunikációt lehetetlenné tették. Ugyanekkor felségjelzés nélküli zöld egyenruhások jelentek meg a Krím-félszigeten. Ellenőrzésük alá vonták a főútvonalakat, majd március közepén a Krím-félszigeten népszavazást tartottak a Krím és Szevasztopol hovatartozásáról. Ennek során a helyiek döntő többsége az Oroszországhoz való csatlakozásra szavazott.[31] Ezt a döntést az Oroszországi Föderáció törvényhozása feltűnően rövid idő alatt jóvá is hagyta.[32]
Az összes korábbi orosz hadművelethez képest újdonság, hogy a Krím-félszigeten az ukrán hadsereg volt enyhe túlerőben, mégis puskalövés nélkül adta fel a félszigetet.[33]

Sojgu, Putyin és Geraszimov
Vlagyimir Putyin elnöki dekrétumban tette közzé: az orosz hadsereghez átálló ukrán katonák az orosz hadseregben is megőrzik katonai rangjukat, aminek a hatására 8 000 ukrán katona csatlakozott az orosz hadsereghez – az Ukrán Flotta 54 hadihajó parancsnokával egyetemben![34]

Az önrendelkezési jogra hivatkozva az oroszok a Krím-félsziget elcsatolásakor, vagy Dél-Oszétia, de Abházia önállóságának elismerésekor, illetve Koszovó önállóságának el nem ismerésekor tulajdonképpen saját magukkal kerültek ellentmondásba.[35] Ráadásul a Krím esetében területi annexióról, közvetlen Oroszországhoz csatolásról lehet beszélni. Ami a mondhatni párhuzamosan Donbaszban zajló eseményeket illeti, ott a helyzet korántsem alakult annyira zökkenőmentesen, mint a Krím-félszigeten. Egyrészt a polgárháborús állapotok 2014 folyamán állandósultak és nemcsak 2015-ig, hanem napjainkig is ez az állapot tartósodott.
 
***
 
Kétségtelen, hogy a Krím-félsziget annexiója Vlagyimir Putyin számára odahaza elképesztő, 80% feletti népszerűséget biztosított, amely egészen 2017-ig majdnem töretlenül ki is tartott. De Ukrajnával – ezen kívül – a Donbasz miatt is, továbbra is igen feszült maradt a viszony – az ukrán hatóságok és a helyiek, valamint Oroszország és Ukrajna között is. Itt ugyanis a helyiek körében továbbra is népszerű az Oroszországgal való egyesülés gondolata. Az Oroszországgal szemben bevezetett embargós intézkedések nehezítették Putyin helyzetét.
 
Finom figyelmeztetés (szovjet-)orosz módra: ne mássz be, mert megöl!
 
Szíria az orosz politikában
 
A 2011-es arab tavasz eseményei sokkolták az orosz vezetést, hiszen a tömegmédiumok és a Facebook segítségével támogatott társadalmi mozgalmak révén több észak-afrikai és közel-keleti államban hol hatalomváltás, hol pedig polgárháború következett be. Ennek hatására vonta le az újfajta nem lineáris, másként nevezve: irreguláris vagy hibrid, azaz a hivatásos és a nem-hivatásos, katonai, illetve félkatonai erőkkel, akár terrorista különítmények akcióival kevert hadműveletek tanulságait esszéjében Valerij Geraszimov vezérkari főnök 2013. február 26-án.[36] Magyarul kiváló összefoglalót olvashatunk róla.[37]
Az arab tavasz eseményei közül Oroszországot a legérzékenyebben a szíriai polgárháború érintette. A szíriai kormányerők, az Aszad-rezsim ugyanis harcban állt a területén alakult ún. Iszlám Állammal, amelynek 2015 júniusában valamennyi oroszellenes észak-kaukázusi felkelő csoport hűséget fogadott. Oroszország ennek következtében háborúba került az ún. Iszlám Állammal. Ráadásul az Aszad-rezsim korábban: 2006 és 2011 között 5,5 milliárd dollár értékben vásárolt fegyvereket Oroszországtól, ami a teljes szír fegyverimport 78%-át tette ki.[38] Így aztán nem csoda, hogy az oroszok Szíriában 2015. szeptember 30-án az Aszad-rendszer oldalán közvetlenül is beavatkoztak a harcokba. Az orosz katonai akció, amelyet a Földközi-tenger mellett a Kaszpi-tengerről vezéreltek, megmutatatta, hogy Oroszország – országhatárain túl is képes haderő bevetésére. Az orosz haditechnika és a katonai tudás jól „vizsgázott”. Az orosz lakosság számára – ennek ellenére – a szíriai háború mégsem volt népszerű. Ezzel magyarázható, hogy Oroszország háromszor is bejelentette, hogy haderejét kivonja Szíriából,[39] de még ma is tartózkodnak orosz katonák a közel-keleti országban.[40]
Vlagyimir Putyin népszerűsége 2016-2017–re mérséklődött.[41]
Oroszország a posztszovjet térség európai részében továbbra is óvatos. Miközben Abháziát és Dél-Oszétiát elismerte önálló entitásnak, a Dnyeszter Menti Köztársaságot – nem.
 
Mire képes az orosz haderő – ma?
 
Oroszország nemcsak a térség, hanem Európa katonailag legerősebb állama. Technikai szempontból nem okozna számára problémát egész Novo-Rosszija, vagyis a Donbasztól a Dnyeszter Menti Köztársaságig terjedő terület elfoglalása, viszont ennek a lépésnek a megtételétől tartózkodik. A 2021 júniusában meghirdetett orosz katonai doktrína, a 2014 decemberében immár Putyin aláírásával ellátott doktrínával azonos és ugyanúgy deffenzív, mint az összes többi, amelyet 1992-t követően dolgoztak ki az Oroszországi Föderációban.[42] Ami a haderőfejlesztést illeti, tekintve, hogy 2015-től a költségvetés szintjén is érzékelhetővé vált, hogy romlott Oroszország gazdasági teljesítménye, a 2020-as Állami Fegyverkezési Program eredeti flotta- és légierő fejlesztési terveit mérsékelni kellett.[43] A 2018 és 2027 közötti Állami Fegyverkezési Programban, amely hivatalosan 2020-ban indult, a szárazföldi, a légideszant egységek valamint a nukleáris erők eszközállományának a korszerűsítése a hangsúlyos.[44] A flottán belül pedig az atomtengeralattjárók rakétatechnológiájának megújítása kapott zöld utat.[45]
Amint a szíriai háború is bizonyította, a Szergyukov által kezdeményezett reform, még a költségvetési források váratlan, 2015-ös csökkentése ellenére is, a rendszerváltás utáni Oroszország első sikeres fegyverkezési programja.
Eszközállomány tekintetében 2020-ig a NATO-ban általánosnak mondható 70%-os modern átfegyverzettségi szintjét a milliós orosz haderő majdnem elérte, hiszen a 2019 végén elért 67%-os szint[46] nincs messze tőle. A hadsereg harmada sorozott katona, akikre harci cselekményekben korlátozottan lehet számítani, viszont nagyobbik része, a kétharmada – az egy évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest motivált és a csecsen háborúkkal ellentétben – használható elitalakulataik is vannak. Míg 2008-ban a katonai egységek 13%-a volt csak harcra kész, addigra a helyzet ma már teljesen megváltozott. A milliós haderő ötöde – tiszt, és valamivel több, mint harmada – szerződéses katona. Ami a NATO-országokhoz képest további előny, Oroszország 900 000 főnyi kiképzett tartalékosra számíthat háború esetén. Igaz, ezek mozgósításában nincs meg a kellő rutin és a gyakorlat.[47]
2015-ben megalakították az Első Gárda Páncélos Hadsereget 750 tankkal és 1 000 gyalogsági szállítójárművel a Nyugati Katonai Körzetben, továbbá új hadosztályokat állítottak fel, lövész alegységekkel ellátva. De ez csak a hadsereg.
Viszont az utóbbi évtizedben a terrorizmus elleni harc jegyében fejlesztették a belbiztonsági erőket, amelyek közül a Roszgvargyija, az Orosz Nemzeti Gárda 2016 márciusi megalakítása talán a leginkább szembetűnő a maga 340 000-es létszámával és a Nemzetbiztonsági Tanácsnak, tulajdonképpen az elnöknek való közvetlen alárendelésével. Ha ehhez hozzáadjuk az FSZB és a belügy különböző alakulatait, a bűnüldöző apparátusok létszámával együtt 3,2 milliós – azt lehet mondani hadseregen kívüli kvázi katonai – operatív személyi állománnyal számolhatunk.[48]