Diónál újévkor - 2020!

Emőkey István, Ress Imre, Gerő András, Kálmán Béla, Raáb Renáta, Gecse Géza - Diószegi István fotelja körül
A korábbi évekhez hasonlóan idén is abban a megtiszteltetésben és örömben volt részem, hogy az újév alkalmából Diószegi István professzor urat meghívott tanítványai körében az otthonában köszönthettem. A 90. életévébe lépett tudósról minden szakmabeli és történelem iránt érdeklődő tudja, hogy diplomáciatörténész, az Osztrák–Magyar Monarchia első számú szakértője, a 19. századi nemzetközi kapcsolatok európai formátumú magyar tudósa. Akit már nem tanított, a Wikipédiából azt is megtudhatja, hogy az ELTE-n szerzett történelem szakos diplomát, majd a bölcsészkar könyvtárának munkatársa lett. 1957-től az egyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem Tanszékén tanár, 1978 és 1995 között tanszékvezető, illetve 1979-1982-ig a BTK dékánja volt. 1992 és 1999 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a magyar–osztrák, magyar–francia, magyar–lengyel történész vegyesbizottság és az MTA Történettudományi Bizottsága, valamint az Acta Historica Academiae Scientiarium Hungaricae és a Történelmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1962-ben lett kandidátus, 1978-ban akadémiai doktor.

Diószegi István 2015-ben egy védésen - Tháler Tamás fotója
Számos monográfia szerzője és számos díj tulajdonosa. Vele kapcsolatban hangzott el egyszer az a mondat, hogy nem neki, hanem a díjnak megtiszteltetés, hogy átveszi. Munkásságát elismerték már Akadémiai Díjjal (1973, 1995), Anton Gindely-díjjal (1994) Ránki György-díjjal (2000), Apáczai Csere János-díjjal (2002) és a Habsburg Alapítvány Életmű Díjjal (2003). Kulcsszerepe van abban, hogy a klasszikus diplomácia kutatása Magyarországon is népszerűvé vált és az itthon általában elhanyagolt egyetemes történetírás jelentősége felértékelődött.

Azt viszont már kevesebben tudják, hogy elsősorban nem a szakmai tudása, a titulusai és ikonikus státusza miatt jelentenek élményt a vele való telefonbeszélgetések és személyes találkozások, hanem a humora, kötetlen egyénisége és közvetlen stílusa miatt. Szinte csak Skandináviában, a koppenhágai egyetem tanárai között tapasztaltam azt a fokú közvetlenséget és mindenre kiterjedő gondoskodó figyelmet, amit tőle, mint doktori témavezetőtől kaptam. Itt, a kelet-közép-európai, német-osztrák-magyar akadémiai világban, ahol tartja magát a hierarchikus, tekintélyelvű rendszer, ahol a hosszú címek és titulusok szinte el sem férnek az ajtók névtábláin, a hallgatóknak a gyakran megközelíthetetlen professzorokkal és tanszékvezetőkkel többnyire csak kollokviumokon, egyoldalú kérdezz-felelek típusú kommunikációra van lehetőségük. Kötetlen beszélgetésekre, szabad eszmecserékre - amelyek kapcsán a diákok is feltehetnék saját specifikus kérdéseiket és lenne lehetőség a közös együttgondolkodásra - csak nagyon ritkán.

Diószegi professzor úr kivételt jelent. Bármikor elérhető volt telefonon, és mindig visszahívott rövid időn belül, ha azonnali válaszra éppen nem volt lehetősége. Jó kedéllyel és humorral vezette be a hallgatókat a követjelentések és követutasítások elsőre unalmasnak tűnő világába és képes volt ennek a forrástípusnak a megszerettetésére. Rá tudott mutatni azok szépségére és izgalmasságára. Miközben a gót betűs német folyóírást tanította szeminárium keretében, egy-egy elsőre reménytelenül olvashatatlannak tűnő szóról operettslágerek jutottak eszébe és dalrészleteken keresztül vezetett rá a megoldásra. Máskor anekdotákkal dobta fel a hangulatot. Ilyenkor vált nyilvánvalóvá életszeretete és színes egyénisége. Bár rendkívül jó szeme és kivételes érzéke van ahhoz, hogy kiszúrja a  történeti munkákban a sántító érvelést, a gyenge pontot, a forrás bizonytalanságát, mégis nemegyszer nagyvonalúságról tett tanúságot, ami viszont soha nem ment a szakmaiság rovására. Fiatal kollégáit megszégyenítő módon még idős, aktív egyetemi tanár korában is modern, haladó, szabad gondolkodású és flexibilis volt. Vele beszélgetve megszűnt a korkülönbség, a hierarchia érzése, a magyar diákokba égetett, a szabad eszmecserét gyakran lebénító tekintélytisztelet. Szinte partnerként, egyenrangú félként ösztönzött a vele való vitára, akár saját véleményének kritikai megkérdőjelezésére is. Sőt, azon kevés történész egyike volt, aki nyitott volt az elsőre abszurdnak tűnő témákra és képes volt ezekben is meglátni a fantáziát. Ha pedig egy kutatási tervben perspektívát látott, utána teljes mellszéleséggel támogatta annak megvalósítását. Ugyanakkor azt is megértette és elfogadta, ha valakit egy téma nem kötött le. Különösen megkapó az a szerénység, amivel saját eredményeiről beszélt.

Egy-egy speciális kérdés kapcsán soha nem szégyellte bevallani, hogy utána kell néznie. Bécsi levéltári kutatásaim és ösztöndíjas tartózkodásom alatt – amikor többször is felhívtam őt egy-egy követjelentésben talált, számomra szokatlan jelenség miatt – még arra is volt gondja, hogy rákérdezzen: vajon a szállásomon minden feltétel adott-e ahhoz, hogy rendszeresen étkezzek? Majd azt tanácsolta, hogy a munkát se vigyem túlzásba, a kikapcsolódásra pedig feltétlenül hagyjak időt magamnak. (Ilyen kérdést és javaslatot egyetemi tanártól korábban csak Koppenhágában kaptam). 

A kép jobb szélén: Diószegi László történész-korreográfus, Diószegi István fia

Most, amikor napjainkban a magyar tudományos életet a ”hatékonyság”, ”versenyképesség”, ”innováció”, valamint a ”produktivitás” jelszavak alapján szervezik át és elavultnak minősítik a hagyományos megközelítéseket, talán érdemes megállnunk egy pillanatra és megnézni Diószegi István professzor urat, akinek élete és munkássága maga az innováció, a versenyképesség, a hatékonyság, és a produktivitás. Méghozzá nem országos, hanem nemzetközi szinten. Boldog Új Évet kívánok még egyszer Professzor Úrnak!

dr Raáb Renáta