A magyar diplomáciatörténet vesztesége - Diószegi István távozott!

Fotók: Thaler Tamás és Gecse Géza
2020. május 26-án elhunyt egyik legkedvesebb professzorom: Diószegi István! Ha volt egész pályámat befolyásoló személyiség eddigi életemben, akkor őt az elsők között kell említenem! A gimnázium vége felé számomra soha nem volt kérdés, hogy tovább kell tanulni, csupán arra kellett választ találni, hogy hol. Hogy ez végül nem a közgáz, hanem a bölcsészkar történelem szaka lett, abban Diószegi Istvánnak kulcsszerepe volt, akinek a könyveit már középiskolás koromban megismerhettem. Az ő munkái győztek meg róla, hogy lehet az ember Magyarországon úgy történész, hogy nem kell hazudnia – megírhatja az igazat! (Vagy legalábbis van, amiről megírhatja!)

Amikor 1981-ben végül az ELTÉ-re felvételiztem, Diószegi István nemcsak az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetője, hanem a bölcsészkar dékánja is volt. Nemcsak könyveire, szemináriumi óráira is jellemző volt az elképesztően igényes és árnyalt fogalmazásmód, amit diákként is mindannyian irigyeltünk tőle. Számomra az is fontos volt, hogy bár Szegeden, tehát a csonka-országban született 1930-ban, de a II. bécsi döntés következtében édesapját katonaként Nagyváradra helyezték, így tizenöt éves gyerekként 1945-ben hirtelen Romániában találta magát. Ez nem töltötte el lelkesedéssel, amin némi röpcédulázással próbált segíteni. A nagyváradi utcák közönségét igyekezett meggyőzni, hogy jobb lenne Magyarországhoz tartozni! Ezt a tevékenységet a román államhatalom börtönnel „jutalmazta”. Amikor majd másfél év után kiengedték a börtönből, hogy elmehessen a tárgyalásra, a zöld határon keresztül Magyarországra menekült.
Ez az affér hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon benne az a fajta nemzeti kérdések iránti érzékenység, ami a csonka országban élőkből általában hiányzik, de például bennem is azért van meg, mert életem első kilenc évét Kárpátalján töltöttem. TDK-dolgozatot is írtam hozzá, témavezetőm lett és az egyetem után három éven át tudományos továbbképzési ösztöndíjasként a kutatóhelyem a Diószegi-tanszék lett! Diószegi István nagyon szépen ír indíttatásáról 1999-ben kelt önéletrajzában, amelyből érdemes szó szerint idézni:
„Felmenőim kisföldű parasztok és nincstelen mezőgazdasági munkások voltak, apai nagyszüleim írni-olvasni sem tudtak. Iskolák nélkül is bölcs apai nagyanyám arra biztatta négy gyermekét, hogy ha csak tehetik, meneküljenek a falusi nyomorúságból. Apám, a legidősebb fogadta meg először a szülői tanácsot. A sorkatonai évek letöltése után a honvédség állományában maradt, testvérei az ő segítségével lettek szakmunkások, aztán a hadifogságból hazatérve, amikor elveszítette állását, testvérei őt juttatták munkalehetőséghez. Szüleim is azon voltak, hogy gyerekeik többre vigyék, mint ők maguk, és bátyámat is, engem is gimnáziumba írattak. Anyám, bár ő is csak hat elemit végzett, a szószedetből minden este kikérdezte tőlünk a latin szavakat. A nagyváradi gimnáziumban, ahova először jártam, igyekvő, de semmi különös tehetséget nem mutató diák voltam, és a magyar házidolgozatot nemegyszer írói tehetséggel megáldott András bátyám készítette el helyettem.”

Diószegi István, vagy, ahogy a tanszéken egymás között hívtuk: „Dió” a kezdeti nehéz éveket követően nyílván nem kis erőfeszítéssel tanult meg olyan szépen fogalmazni, hogy nyelvhasználata miatt is érdemes kézbe venni munkáit. A diplomáciatörténész az 1960-as évektől kezdett el folyamatosan komolyabb műveket is publikálni, kezdetben főként az Osztrák-Magyar Monarchia történetéről. Azok közé a történészek közé tartozott, akik Ausztria-Magyarországot rehabilitálták. 1945 után ugyanis az Andics Erzsébet-Mód Aladár-féle koncepció jegyében Horthy-fasizmusról „illett’ beszélni, a Monarchia pedig az idegen német uralom, s mint ilyen a német nácizmusnak behódoló Horthy-fasizmus egyfajta előképe volt. Diószegi Istvánon kívül főként Katus László és Hanák Péter járult hozzá ennek az előítéletnek a lebontásához. Gerő András hívja fel a figyelmet visszaemlékezésében arra, hogy Diószegi István ráadásul azok közé a magyar történészek közé tartozott, aki igyekezett szóhasználatából az akkor kötelezőnek számító osztályharcos paneleket száműzni.
Kattintással:

Ez és elképesztően lelkiismeretes, pozitivista témakezelése az, ami munkáit 30-40-50 év múlva is nemcsak megkerülhetetlenné, hanem olvasmányossá is teszi.

Utoljára idén január elején jártunk nála egykori tanítványai. Közülünk Raáb Renáta érezte fontosnak, hogy Diószegi profról összefoglalót írjon. Kattintással:

Januárban arról is beszéltünk, hogy igazságtalan volt vele a sors, hiszen nála kevesebbet teljesítő történészek lettek akadémikusok. Benda Kálmán tett volna javaslatot akadémiai tagságára, viszont 1994 márciusában Benda Ferihegyen hirtelen meghalt. Ezen múlt, hogy Diószegi István nem lett akadémikus!

A második világháborúról írt munkája maradt félbe Dió halálával! Kérdés, hogy milyen készültségű a kézirat és kell-e hozzátenni valamit. Azért is lenne fontos a megjelentetése, mert nemcsak engem, többi tanítványát is inspirálta néhány részkérdés kidolgozására.

Valószínű, hogy az én Oroszországról szóló doktori disszertációm volt az utolsó, amelynek védésén 2015-ben opponensként részt vett, amelynek egyébként nagyon illene már könyv formában megjelennie. Két hónapja állapodtunk meg, hogy az ennek alapján készült Diószegi-összefoglaló szerkesztett változatát előszóként használhatjuk. (Mennyire reménykedtem benne, hogy ott tud lenni majd a bemutatóján.)

Nemcsak írásainak, rádiós szerepléseinek is változatlan az időszerűségük! Trianon kapcsán számtalanszor, így 1993-ban például Szamuely László közgazdásszal és Kardos Gábor nemzetközi jogásszal az önrendelkezésről beszélgettünk. Kattintással:

Aztán 1994-ben a területi revízió lehetőségéről kértem tőle összefoglalót. Kattintással:

Ezeket az interjúkat, kerekasztal-beszélgetéseket a Magyar Rádió vagy az MTVA összegyűjthetné és közreadhatná!

Utolsó interjúnkra öt évvel ezelőtt került sor. Akkor nem gondoltam, hogy ez az 1916-os román betörésről szóló interjúnk az utolsó lesz. Kattintással:

Diószegi Istvánt 2020. szeptember 17-én helyezik örök nyugalomra az Óbudai Temetőben.

Isten nyugosztalja!

Gecse Géza